Kezdjük rögtön egy kis kitérővel. A fehérbort értelemszerűen fehérszőlőből készítik, bár meg kell jegyeznünk, ez alól is van kivétel. Kékszőlőből is lehet ugyanis fehérbort készíteni, egyre gyakrabban találkozhatunk például a Pinot Noir White felirattal a címkéken, márpedig a pinot noir ugyebár kékszőlő.

Hogy mégis tudnak belőle fehérbort készíteni, az csakis úgy lehetséges, hogy a szüretet követő bogyózás után a szőlő azonnal présbe kerül és nem történik héjon erjesztés.
Kicsi színanyag így is kiválhat persze, lehet némi halványrózsaszín árnyalata is az így készített pinot noirnak, de ez esetben jellegét tekintve alapvetően fehérborral állunk szemben.

Az itt következő folyamat nagy vonalakban, általánosságban írja le a fehérbor születését. Alapvetően a reduktív fehérbort készítik az alább leírtak szerint.

A gondosan nevelt, érett szőlőt körülbelül 18-20 kilós műanyag ládákba szüretelik, lehetőség szerint ügyelve arra, hogy a fürtök ne sérüljenek, a bogyók héja ne szakadjon fel idő előtt. Képzeljük el, hogy egy korszerűen felszerelt borászatban vagyunk, ahol a szőlőfürtökkel, szőlőlevekkel, katicabogarakkal és egyéb, nem feltétlenül odaillő szennyeződéssel együtt szállítószalag juttatja a szőlőt az úgynevezett zúzó-bogyozó gépbe.

A zúzó-bogyózó gépben vízszintesen fekvő, leginkább gigantikus fúrófejhez hasonlító hengerek dolgoznak-forognak, melyek a bogyókat elválasztják a szártól, illetve a fürttől.
A bogyó nélküli szárat általában összegyűjtik és jó esetben trágyaként visszakerül az ültetvényre. A héjból, bogyóhúsból álló sűrű levet átszivattyúzzák az úgynevezett pneumatikus présbe.

A modern pneumatikus prések belsejében található gumimembrán a bogyóhúst finoman nekipréseli a rozsdamentes acélból készült, perforált hengernek, a magokat azonban nem sérti meg, nehogy a bennük található tannin (csersav) kioldódjon. A must lecsöpög a prés alján található gyűjtőtálcába.

Innen a mustot szivattyú segítségével juttatják tovább a rozsdamentes, hűthető ülepítőtartályokba.

A mustot gyakran fedik be ilyenkor ún. széndioxid-párnával, hogy az esetleges oxidációtól megvédjék. A must ülepítését többnyire enzimek hozzáadásával végezik, aztán nagyjából huszonnégy óráig békén hagyják.

A megtisztított mustot szabályozható hőmérsékletű, rozsdamentes acéltartályokba szivattyúzzák, fajélesztő kultúrával beoltják. A hőmérséklet fontos szerepet játszik ilyenkor, általában alacsony hőmérsékleten végzik a műveletet (nagyjából 12-17 Celsius fokon), így tudják megőrizni a szőlő friss, üde, gyümölcsös aromáit. Az erjesztés ideje lehet néhány nap vagy akár egy hónap is.

Itt kell megjegyeznünk, hogy több nagy komoly fehérbort fahordóban erjesztenek, amelyben aztán majd érlelik is őket. Ilyen például az Oremus Mandolás Furmintja vagy
Légli Ottó Landord névre hallgató chardonnay-ja is.

Az erjedés befejeztével a bort a seprőről acéltartályba vagy fahordóba átfejtik.
Alacsony hőmérsékleten tartják, hogy ne veszítsen a frissességéből. Ezután a különböző fajtákat házasíthatják is, aztán következik a stabilizálás, ami rendszerint hidegkezeléssel történik.

Utána a bort megszűrik, hogy mindenféle baktérium és esetleg lebegő részecske végleg távozzon. A tükrösen csillogó, tiszta bort végül palackozzák, címkézik, és útjára bocsátják, hogy végül a borisszák asztalán landoljon.

Nagy vonalakban valahogy így készül a fehérbor. Az itt vázolt menetrend leginkább a nagy mennyiségben készített, reduktív fehérborokra igaz.

A fahordós érlelésű, kézműves, nagy testű fehérborok készítésének még számos, előttünk is ismeretlen műhelytitka lehet, ezeket talán úgy lehet megfejteni, ha bebocsáttást nyerünk egy ilyen jellegű pincészetbe, és a borász lépésről lépésre bemutatja nekünk, miként készíti a borát.